Agresszió

Egy nagyon érdekes könyv került a kezembe nemrég, melyet Konrad Lorenz Nobel-díjas (orvosi-élettani, 1973.) osztrák zoológus, a modern etológia megalapítója írt még 1963-ban „Az agresszió” címmel. Könyvében az állati viselkedés megfigyeléséből levont következtetéseit alkalmazta az emberek, mint társas lények viselkedésére, s melynek aztán vitatott filozófiai és szociológiai következményei lettek. Mindenesetre most, 2018-ban olvasva is érdekesek, elgondolkodtatók megállapításai, bár az ötlet, hogy az emberek háborúzó hajlamát társadalmilag hasznos viselkedésmintázatok formájában ritualizálni lehetne, kevéssé valószínű.

Az agresszió sokféleképpen jelenik meg az állatvilágban, vannak olyan állatcsoportok - ilyenek például a heringek -, melyek között nincs is. Ezek nagy anonim csapatokat alkotnak és hiányzik belőlük mindenféle agresszió és ezzel mindenféle individuális távolságtartás is, ha pihennek, ha félnek ugyanúgy test-test mellé összebújnak, de az egyedek nem ismerik egymást, semmi „személyes kapcsolat” nincs köztük. A személyes kapcsolatra, barátságra való képesség mindig agresszív magatartással párosul.

Az agresszió az alapösztönök között fontos feladatot tölt be a zsákmányszerzésben, a szaporodásban, a társas viselkedés kialakulásában stb. A darwini megfogalmazás, a „harc a létért” nem a fajon belüli, hanem a fajok közötti harcot jelenti, főként az egymással rokonságban állók, vagy ugyanarra a zsákmányállatra vadászók konkurenciaharcát. Az Ausztráliába betelepített dingók miatt nem a zsákmányállatok pusztultak ki, hanem az erszényes farkasok, mert ezek ugyanazt ették volna, mint a dingók, de lassúbbak, ügyetlenebbek voltak, így lemaradtak a táplálékért folytatott harcban. A zsákmányállat és a ragadozó egyedszámában egy területen belül mindig kialakul egyfajta egyensúly, hacsak ebbe kívülről nem avatkoznak be. A vadászó ragadozó viselkedése egyébként kevésbé agresszív, mint inkább feszült örömöt tükröz, ugyanakkor a zsákmányállat offenzívája a támadóval szemben kimondottan agresszív. Gondoljunk csak a sarokba szorított patkány reakciójára, ezt a félelem motiválja és gondolkodás nélkül vadul rátámad bármire, ha nem tud elmenekülni. De a csordában élő állatok is megfutamítják a magányos ragadozót.

A fajon belüli agresszió a faj számára előnyös akkor, amikor arról van szó, hogy két vetélytárs közül az erősebbé legyen a kiválasztott terület vagy nőstény, így a szelekcióban a gyenge egyedek kihullanak és az erősek szaporodnak tovább és adják tovább génjeiket. A territóriumért folytatott harc következménye, hogy adott területen belül élő faj egyedei nagyjából egyenletesen oszlanak el az adott térben és így mindegyiknek van saját territóriuma, ez is a fajon belüli agresszió nagy eredménye (pl. halak eloszlása a korallzátonyon). A nomád vándorló életet élő nagy patásoknál a térféltékenységnek nincs szerepe, itt a nagy csaták eredményeként kiválasztódnak azok a legerősebb egyedek, akik aztán a közösség védelmezőivé válnak, veszély esetén megvédik a csoport gyengébb egyedeit. Ugyanezt tapasztaljuk a páviánoknál is, ahol a hatalmas, erős hímek vadul védik a csoportot, ha veszélyt éreznek.

Az agresszió további formája, amikor valamely közösség tagjai egymással nagy egyetértésben élnek, igazi társas lények, apróbb villongásokon kívül nincs támadás egymás között, de kollektíven ádázul küzdenek egy idegen csoporttal és ilyenkor igazi szörnyetegekké válnak. A patkányok közösségei ilyenek, de valahogy ismerős ez az ember számára is, a történelem során sajnos számos példa mutatja. Mivel a polgári béke minden szűkebb közösség alapelve, a felhalmozódott agresszió óhatatlanul a „másik”, a szomszédok, vagy más népek ellen irányul.

Ismert az állatvilágban az átirányított aktivitás, ami azt jelenti, hogy agresszív indulataival az állat nem azt támadja meg, amit valójában szeretne, mert él benne gátlás a saját fajtársával, vagy „házastársával” szemben és ilyenkor agresszív indulatai pl. birtokszomszédjára irányulnak. Ezt is ismeri az ember, amikor ahelyett, hogy embertársát törölné képen, inkább az asztalra csap, vagy kevésbé elegánsan amikor a főnök által okozott bosszúságot otthon a családon tölti ki. Egyébként minél inkább képes egy állat arra, hogy megöljön akár hasonló méretű élőlényt (gondoljuk a ragadozók fogaira, karmaira, csőrére), annál erősebb agressziógátlás él benne saját fajtársával szemben. Rég nem lennének ilyen állatok a földön, ha ez a gátló mechanizmus nem működne. Ugyanakkor a zsákmányállatok esetében ez a gátlás alig található meg. Az ember is természetétől fogva ártalmatlan mindenevő, természetadta fegyvere nincs, hogy nagy állatokat öljön, ezért aztán hiányoznak belőle azok a természetes védekezési mechanizmusok, amelyek meggátolják abban, hogy fajtársa ellen forduljon. Belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha az amúgy igen heves vérmérsékletű csimpánz bunkót ragadna és nekiesne társainak. Az ősember sem tudta hirtelen felindulásból puszta kézzel megölni vetélytársát, de feltalálta a bunkót és így már sikerült neki. További fegyvereket is feltalált, amivel aztán elpusztíthatta volna önmagát, de nem tette, mert szerencsére kialakult a felelősségtudat-felelősségvállalás is és az, hogy rá tudott kérdezni tettei következményeire. Ez azonban sajnos nem biztosíték arra, hogy a jövőben sem fogja magát elpusztítani. Az ember kezében van az atom- és hidrogénbomba, a nagy hatótávolságú fegyverek, amelyek azért különösen veszélyesek, mert a fegyvert működtető ember nem szembesül tette következményével, nem látja az áldozatokat és így föl sem kavarja az a borzalom, amit okozott.

A mai társadalmi berendezkedés mellett az emberekben rengeteg agresszió halmozódik föl, amit nem tudnak levezetni. Az őrült „nyugati” munkatempó mellett nem marad ideje a sportra, a kultúrára, barbárrá-szakbarbárrá válik, „menedzserbetegségben” szenved, magas a vérnyomása, neurózisa van és nem tud lassítani, változtatni ezen a tempón, pedig csak az emberek közötti megegyezés kérdése lenne a hajsza csökkentése, de erre a mai ember képtelen. Az autóbalesetek jó része is a magas agressziószint rovására írható, aki vezetett már gyors autót úgy, hogy közben nagyon dühös volt, jól tudja, milyen könnyen támadnak ilyenkor pusztító-önpusztító gondolatok.

Az ember a harci szellem kulturált levezetésére kitalálta a sportot, mely békésebb mederbe tereli a társadalomra káros agressziót, kiválóan alkalmas a harci szellem kordában tartására, megtanítja az embert uralkodni önmagán. Az igen veszélyes sportok (hegymászás, búvárkodás, repülés) segítségével a teljesítményt hajhászó ember számára is lehetőséget ad a bizonyításra. A „fair play” elve pedig rendkívül nagy fontosságú vívmánya az embernek, mely az agressziós késztetések szélsőséges eseteiben is megzabolázza a játékost.

Ha valakit érdekel ez a téma, melegen ajánlom a könyv elolvasását, a fenti ízelítőn kívül rengeteg érdekességet találhat benne. A számomra egyik legfontosabb üzenetet szeretném szó szerint idézni: „Csak a mindennapok harcaitól, a kereskedőszellemtől, a politikától távol eső értékek jelenthetnek reményt a „megmenekülésre”... Ezt kizárólag az ifjúság műveltségi színvonalának emelésével érhetjük el.”